Használati üvegek
Hutakész üveg
Hutakész, az az mikor az üveg végső formáját az üvegcsűrben nyeri el, és nincs utólagos megmunkálás. A forma kialakítása után az üveg a fenekén, (alján) van megragasztva, illetve átragasztva egy másik fúvópipára, és a szája a kemencébe visszatartva szépen beég, óllóval nyírva, sérával igazítva. Kézműves üveg, igényes munkát, és igényes szemet kíván használójától is. Ez a „hutakész üveg“, és a hutakészség. Igényli egymást a tárgy, a készítő, és a használó. Az alján lévő szakítás, úgynevezett „köldök“ mutatja, hogy nem csiszolt szájú, mert a hitőkemencébe rakáskor, leütéskor kiszakad a ragasztás. Ezek a nyomok és finom „szabálytalanságok“ teszik egyedivé.
Szabadonfúvott üvegek.“új közipkoriak“.
A középkori üvegek legtöbbször -melyek nem formába fújtak, hanem szabadon alakítottak-, úgy szabályosak, mint egy emberi arc két fele. Fújásukkor nincs merev, röghöz kötött cél. Ahogyan rajzol, mintáz a művész, úgy alakítja a poharat, palackot a fúvómester. Figyeli, nézi arányait, fejlődési lehetőségeit. és mikor a ragasztóvasra átkerült a tárgy, nem ér véget az alakítása, nem csak a szája ég be. De vizespapirossal, szerszámmal szűkíteni, nyújtani, alakítani, sőt újrafújni is lehet. egy törvény van, nem szabad sietni, nem számít meddig tart az elkészítés. Ezért is volt az arannyal egyenértékű az üveg.
Formába fújt palackok, poharak.
Régiek és újak. Jó volna ha nem lehetne észrevenni melyik újrafújt régi, és melyik új forma,-régi módon készítve. A poharaknál a szárak és talpak nem külön rátett üvegrészek, hanem a formában egybefújtak a testtel, abból, a testből, a fúváskor a faforma zárásával tagolódnak. Jellegzetesek egyes darabok, melyek a középkori velencei serlegek hazai megfelelőik, (azok pedig közel keleti előképek alapján készültek),viszont nem fújt talpúak, hanem magyaros nagyvonalúsággal egybefújtak (a fent említett módon), és ez a teknika nálunk élt a legtovább európában, a két világháború közöttig. Az új tervek is erre a módszerre készültek, az új poharak így régiek.
Pincetokba való palackok.
A borospincében volt egy vakablak, abban volt a tok, a láda, a ládában a hasábüvegek, megtöltve jó borral, borvízzel. Régen nem volt valamire való utazó, aki ne vitte volna magával pincetokpalackjait, „sutus“-, vagyis a posztóval bélelt ládájában- üvegjeit. A tárgyaknak olyan közeget kell teremteniük, amiben az ember nem csak jól érzi magát, hanem végezheti a legfontosabb tevékenységét, azt hogy keresi, kutatja mi végre van itt, mi dolga a világban. Az élet élvezete nem lehet önmagában cél, így az üvegtárgyak által keltette közeg sem szolgálhatja ezt a célt. Éppen ellenkezőleg, közeget kellene teremteniük arra, hogy fölajánlhassam lehetőségeimet egy magasabb cél szolgálatára, mások jólétét kívánva. Ennek kellene az üvegmunkákat szentelni,és így volna jó dolgozni, fújni is őket.